Tegnap este megvolt a Helene által gondosan megtervezett és előkészített vacsora mindenkinek. Amit ő főzött. Na jó meg én. De csak segítettem, mielőtt még mindenki büszke lenne rám. Szerintem a fő szerepem (azon kívül, hogy most valami csoda folytán nem tettem tönkre semmilyen készülő ételt a konyhában) abban állt, hogy Helene-t megnyugtassam, ha máshogy nem, legalább egy sört belediktáltam. Na azért nagyon erőlködni nem kellett, mégiscsak osztrák. Megjegyzem az itteni sörnek nagyon kicsi az alkoholtartalma, bár ez csak vszínű a boltban kapható rekeszesre igaz. Szóval. Én most már több itteni emberkének a házát láttam, és meg vagyok nyugodva, mások is élnek olyan káoszban mint én. Igaz, a világ túlfelén, de én itt még rendben tartott lakást nem láttam. Na ahol meg még kutya is van... az már az én tűréshatáromat is néha meghaladja, pedig ahhoz azért el lehet képzelni mire van szükség. Elég ha annyit jegyzek meg, hogy a konyhában az asztal alatt kutyaszőrből álló labdacs gurult ide-oda, senki által nem zavartatva magát. Na nem mindha bárkinek is szemet szúrt volna Helene-n és rajtam kívül persze. Az asztalról etetünk kutyát a saját villánkkal? Én nem. Itt igen. Hmmmmm....
De azt hiszem a legjobban az döbbentett meg, hogy az egyik kutya fogta magát kimasírozott a konyhába, míg mi a nappaliban ültünk és nemes egyszerűséggel kiszolgálta magát a konyhapulton lévő tepsiből. Amerikai konyha ugyebár, tehát tulajdonképpen egy légtér a szobával. Mint oly sokszor, most is büszke voltam magamra meg a kutyáimra, hogy olyanok amilyenek. Mellesleg lehet, hogy az elszigeteltség az oka, vagy a vidéki hely vagy énnemtommi, de annyira infantilisek az emberek, hogy csak nézek. Nekem nem egy egész estés vihogásra ad okot egymás csikizése, de lehet az is, hogy szívtak csak nekem nem adtak. Bár ez kevéssé tűnik valószínűnek az emberek ismeretében :)
Ma meg teszteltünk, illetve ilyenkor ez azt jelenti, hogy állunk a kifutó előtt ketten és adjuk az instrukciókat, ketten meg bent molyolnak a farkassal. Mármint a farkas plussz két ember. Az egyikük ma cirka 10 másodperc alatt szedett apró miszlikekre 1 elég tartósnak mondható cserepet. Szerintem csak mert nem látta a középre letett kaját a nagy fűtől, szerintük mert annyira frusztrált volt, hogy a zsilipbe zárva kellett figyelnie amíg lehelyeződik a cserép. Talán mindkettőnek szerepe volt benne. Viszont a mai thai vacsorát már kihagytam, szociális életből is megárt a sok. És megint esős, borús, igazi depis idő van.
De azt hiszem a legjobban az döbbentett meg, hogy az egyik kutya fogta magát kimasírozott a konyhába, míg mi a nappaliban ültünk és nemes egyszerűséggel kiszolgálta magát a konyhapulton lévő tepsiből. Amerikai konyha ugyebár, tehát tulajdonképpen egy légtér a szobával. Mint oly sokszor, most is büszke voltam magamra meg a kutyáimra, hogy olyanok amilyenek. Mellesleg lehet, hogy az elszigeteltség az oka, vagy a vidéki hely vagy énnemtommi, de annyira infantilisek az emberek, hogy csak nézek. Nekem nem egy egész estés vihogásra ad okot egymás csikizése, de lehet az is, hogy szívtak csak nekem nem adtak. Bár ez kevéssé tűnik valószínűnek az emberek ismeretében :)
Ma meg teszteltünk, illetve ilyenkor ez azt jelenti, hogy állunk a kifutó előtt ketten és adjuk az instrukciókat, ketten meg bent molyolnak a farkassal. Mármint a farkas plussz két ember. Az egyikük ma cirka 10 másodperc alatt szedett apró miszlikekre 1 elég tartósnak mondható cserepet. Szerintem csak mert nem látta a középre letett kaját a nagy fűtől, szerintük mert annyira frusztrált volt, hogy a zsilipbe zárva kellett figyelnie amíg lehelyeződik a cserép. Talán mindkettőnek szerepe volt benne. Viszont a mai thai vacsorát már kihagytam, szociális életből is megárt a sok. És megint esős, borús, igazi depis idő van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése