road trip

Naszóval elindultunk. Írhatnék arról, hogy milyen gyönyörű és változatos tájakon jöttünk eddig keresztül, Európa összes tájképét láttam eddig (Skót dombok, Finn vidék sirályokkal), egyszerűen szép volt. Aztán megérkeztünk tegnap 1re egy motelba, majd 3ig etetés, piszkos törülközők mosása, majd 7kor kelés. Hát kialudni nem tudtam magam, az már egyszer biztos.
Írhatnék arról, hogy milyen motelekbe megyünk, konkrétan az olcsó, filmekből ismertekbe. De itt az egyszemélyes ágy franciaágy, mindenhol van wifi, és padlószőnyeg. Meg törölköző meg szappan, szóval a legkevésbé sem motel jellegű. Na kívülről az persze, az ember kétszer meggondolja, hogy biztos itt szeretne-e aludni. De aztán belép a szobába és minden ok lesz hirtelen.
Írhatnék arról is, hogy aranyosak a kicsik és hogy meglepően egyszerű az élet velük. Vagy hogy milyen volt a tarajos sül bébi a vállamon. Vagy hogy hogyan tartják a farkasokat a triple D farmon.
De aztán jött a mai nap. És nem is én lennék ha nem jönnének a gondok is. Először is az egyik fiúcska szája kiszáradt, egyfolytában lihegett vagy sírt keservesen. Kiszáradva még nincs, de hát ebben a korban az gyorsan jön… és az etetésnél csak feleannyit evett mint szokott. Mindent, mindig túlizgulok, tudom, úgyhogy most is parázok rendesen. Merthogy a másik fiúcska meg egyáltalán nem evett és olyan ernyedt volt. Na de nem ez a fő gond. Hanem, miután levezettünk 300 mérföldet, valami gond lett a fékkel. Na első városba be, szervízkeresés, a bérbeadó cég felhívása. És kiderült, hogy a kocsi fékje életveszélyes, konkrétan nincs neki!!! Odaadtak egy ilyen autót amikor tudták, hogy milyen messze szeretnénk menni vele. Mert ez a fék nem most ment tönkre. A hab a tortán, hogy a szervízben fél óra alatt kicserélték volna, de a bérbeadó cég ezt nem engedte. Hosszas ordibálás (két órányi) után aztán mondták, hogy küldenek egy csereautót, no de az 3 óra mire ideér. És ha az embernek utiterve van ugye… arról nem is beszélve, hogy azt az autót is be kell kábelezni (ami újabb 3 óra, nem vicc, tényleg annyi), hogy lehessen a kocsin belül is forgatni. Mindeközben persze meg kéne etetni a kicsiket rendszeresen, és mivel nincs túl jól a két srác, igazán nyugalomra lenne szükségük. Meg nekem is. Úgyhogy minden terv borulni látszik, vagyis nem tudom mi lesz. Isteni szerencse, hogy a Wolf Parkkal naponta beszélünk, és így azért valami biztonságérzetem van. Az autót nézve, akár mondhatnánk is, hogy tőlem mit vár az ember ugyebár. Szarkasztikus mosoly, stb. De így a kicsikkel együtt a miért miért miért már megint én??!!! állapotba vagyok. Csak lesz jobb, nem lehet, hogy ne legyen. Na ahogy netközelbe jutok, update-lek.
Nos a folytatás. Szóval 2.5 óra múlva megérkezett a csereautó (igen, egyszerűbb és talán olcsóbb is lett volna a cégnek megjavíttatni, nekünk meg biztos hogy időben kedvezőbb lett volna. Nos hát, este akkor az egész kocsi átpakolása, dermesztő hidegben szegény kicsik. Akkor persze kitalálták, hogy egész éjjel menni fogunk, hogy behozzuk a lemaradást. És mentünk is, a farkaskák meg aludtak. Egy ideig. Aztán elkezdtek nem enni, kihűlni, túlmelegedni, nyüszögni, ordítani, mindent összeszarni, mindezt egy autó hátsó ülésén. Én meg persze majd meghalok az aggodalomtól; úgyhogy Wolfparkot zaklattuk telefonon, hogy szerintük mi legyen, állatorvos, infúzió, esetleg beadjam-e az amoxicillint amit induláskor a triple D-től kaptunk. Aztán a cél (Wolfpark) előtt 500 km-l leszakadt az ég. Ritkán látni ilyet, de konkrétan az előttünk 10 m-re menő autót nem lehetett látni. És mivel akkor már 36 órája voltunk úton, ezért úgy döntöttünk megállunk egy motelnél és ott alszunk. Mint kiderült, jó ötlet volt, az előszobarészét a szobának elbarikádoztam, leterítettem az ágytakarót a földre, rá a takarót meg a párnát, mindent körbevettem pisis törölközőkkel, mert ugye a fürdőszobán kívül mindenhol padlószőnyeg volt, ami perfekt összepisilhető. Szóval összenyitottam a fürdőszobát az előszobával, hogy Etosha is tudjon hol rohangálni (hihetetlen, basszus két hete könyörgök, hogy küldjék már meg a neveket, persze amit én kitaláltam, az nem jó, mert semmi nem jó, de neveket azt nem küldenek, és mivel Etosha már hall, ezért szarok rá, hogy nem tetszik és kinek ez a név, én így szólítom—de ez az eljárás teljesen passzol az eddigiekkel, mármint részükről-amit csinálok az nem jó, de segíteni? hova gondolsz). De még mielőtt elmentünk volna aludni, lenéztünk a motel bárjába egy sörre, meg megvettük azt a két db pizzát amivel rendelkeztek. Igaz amcsi bár, komolyan. Nagyon vicces volt és a legjobb az volt, amikor elkezdték a zenét is nyomatni, pont olyan volt mint az Igazából Szerelemben amikor az angol srác kimegy Amerikába csajozni. Azzal a különbséggel, hogy nekem más célom nem volt, minthogy megtámasszam a fejemet a sörösüveggel, hogy ne kezdjek el azonnal aludni a bárpulton. Azt kell mondjam, hogy senkinek nincs igaza aki szerint az amerikaiak arrogánsak. Mondjuk én nem voltam nagyvárosban sokat, az igaz, de akárkivel találkoztunk, vagy akármilyen probléma merült fel, mindent megtesznek, hogy segítsenek. Ismeretlenül, úgy is hogy nem az ő dolguk lenne. Tegnap meghívott minket egy kamionos (na jó, vállalkozó műfüvet vagy mit árul szerte az országban) egy sörre. Tényleg csak úgy, mind a négyünket. Aztán az éjszaka meglepően jól telt (nem aludtam addigra már több mint 48 órája csak max 1 vagy 2 órát a kocsi hátsó ülésén), csak egyszer keltettek fel a kicsik, hogy éhesek (vagy lehet többször próbálkoztak, de csak egyszer sikerült nekik). Mindegy is, ETTEK!! végre. Persze nem sokat, de hát valószínű összeszűkült a gyomruk szegényeknek. No de aztán ettek reggel is, láthatóan kellett nekik ez a nyugalom, hogy ne legyen állandó mozgás. Szegényeket, hogy fogom sajnálni a repülőn. Magamat is persze, de őket azt hiszem jobban. Meg kell mondjam, egyáltalán nem egyszerű az élet így négy keréken, főleg, hogy rohanni kell. Mert ha ugye hallgattak volna ránk (mit tudjuk mi ugye), akkor nem kéne rohanni, hanem lehetne nyugiban utazni, nem lennének állandó stressznek kitéve a kicsik és lehet többet ennének valamint lehet az immunrendszerük is jobb lenne ugye. De végülis mi csak itt vagyunk és csak a kicsiket látjuk el, mit tudjuk mi. Persze ha baj lesz, ne adj isten komoly baj, akkor persze ki más lenne a hibás, mint mi. grrr. Ezért aztán nem is engedem senkinek Helene-n meg magamon kívül, hogy babusgassa vagy piszkálja a kicsiket, egyszerűen nem akarok kockáztatni. Bár ha akármi van, akkor rájuk is kenhetném, de az meg nem lenne fair. Persze ki is vannak akadva rajta rendesen, merthogy nem ez volt megbeszélve, meg így meg úgy. Szarok rá. Hozzáteszem, ha akárki is megosztotta volna velem, hogy mi a fenét akarnak felvenni (azon az egy mondaton kívül, hogy az utat, senkitől semmilyen infot nem kaptam), akkor az elején megmondtam volna, hogy ez nem megy. Egyszerűen nem. Ha az otthoniak felvállalják ezt a rizikót, akkor rendben, én nem teszem. Lehet hisztizni, nem érdekel. Úgyhogy ennyit a képről, ahogy a moderátor csaj játszik a kisfarkassal. Játszik majd velük otthon. Persze ők is felültetve érzik magukat, az otthoniak nagyon összekutyultak mindent. Vagy csak egymással nem beszélnek, mert az, hogy velem nem közölnek semmit, nos az sem elfogadható, főleg ha ennyire enyém az egész munka mindennel (ez a későbbiekre is igaz), de azt hittem legalább egymással beszélnek. Ahogy kinéz, nem. Persze hozzáteszem, már alig várom, hogy otthon legyek, de azért a kicsik épségét nem kockáztatnám, ha nem muszáj. Ja a nevek :) A nagylány ugye Etosha, a kicsi Tonka, a nagyfiú Yukon, a kisfiú pedig Cooper. És passz. Majd otthon átnevezik őket, már elegem van ebből a játsszuk meg a demokráciát aztán meg ne jussunk döntésre.