Megérkeztünk, végre megérkeztünk a Wolfparkba. Mindenki azonnal segített, állatorvos persze rögtön, a két kisfiú kapott infúziót a nagyobbik fiúcska meg egy antibiotikum injekciót is. És végre tudtak pihenni. Mindenki halkan, óvatosan nézte meg őket, de ettek és pihentek sokat. Aztán bementünk forgatni a nagyfalkába, hát mit mondjak. Ahogy beléptem, az összes azonnal odasereglett körém és szaglászták a nadrágomat. Egy pillanatig átfutott az agyamon, hogy féljek, de mivel Pat olyan nyugodt maradt, ezért aztán gyorsan elvetettem az ötletet, hogy félni kéne. Aztán pár perc után meguntak, és mentek a többieket is üdvözölni. Még az a farkas is odajött simogatásért, aki eddig soha, hiába a kölyökszag csodákra képes. Este Dana elvitt sörözni, nagyon jól esett kikapcsolódni be kell, hogy valljam. Úgyhogy volt egy egész napunk és egy fél éjszakánk pihenni, szociális életet élni, és rehabilitálódni. Aztán szombat hajnalban 3kor indulás New Yorkba, illetve nekem New Jersey-be Andrew-hoz, amit azóta megbeszéltem vele. 12 óra az út, de az eddigiek után az már semmi. Már a vihar is elállt (előző este olyan vihar volt, hogy a mennydörgésbe beleremegtek a ház falai-szó szerint), úgyhogy nosza indulás. Egy szakaszon most már én is vezettem, mert bár ugyan még nem vezetettem automata váltós kocsit, ezért aztán mindenki rettegett, hogy a féket fogom kuplungnak használni, de nem volt más megoldás. Automata váltós kocsi egyelőre nem kéne, egyszerűen hiányzik az, hogy te kontrolláld a kocsit. Majd ő magától visszavált ha. Arról nem is beszélve, hogy egy kezed meg egy lábad unatkozik, szóval nagyobb eséllyel alszol el a volán mögött. Ami még érdekes, hogy itt az autópálya két menetirányát nem szalagkorláttal választják el mint otthon, hanem vagy szinteltolás van, vagy pedig két kocsinyi füves sáv mindenféle kerítés nélkül a két oldal között. És a pályát nem védi kerítés, ettől aztán Észak-Amerika teljes emlősfaunája megtekinthető kétdimenziós vagy háromdimenziós felpuffadt állapotban. Ja erről jut eszembe, Dana-val hazafelé láttam egy oposszumot! Élőt, aki megpróbált meglépni előlünk.
Este 7re már meg is érkeztünk Andrewhoz. Rögtön megszálltam az alsó irodáját 4 kicsivel, akik annyira élvezték, hogy mozoghatnak, hogy egész éjjel szinte semmit nem aludtam a fejemen ugráló farkasoktól. Andrewéknál nagy a kupi, de mindenki nagyon aranyos és mindent megtettek, hogy jól érezzem magam. Másnap, 18án Andrew kivitt reggel a repülőtérre, hogy találkozzam a vadvédelmisekkel, akik a CITES papírokat pecsételik le. Persze azt mondták, hogy vigyem a kicsiket is, mert meg akarják nézni, meg a chipet ellenőrizni meg minden. Na persze. Az egyetlen kérés az volt, hogy hadd csináljanak fényképeket. Ennyit az egész komolyságáról. Szóval 5 perc alatt megvoltunk, volt de. 11 a repülő meg csak este 6kor megy. Hm. Akartam kérni egy szobát, vagy irodát a reptéren ahol ki tudom engedni a kicsiket, de persze sehol semmi. Aztán akartam kivenni egy motelszobát, ahol napközben elleszünk, persze megintcsak olyan van, ahova háziállatot nem lehet bevinni. Úgyhogy Andrew-val kimentünk az óceán partjára, ahol Etoshát kivettük egy kicsit rohanni, a többiek inkább bent maradtak a boxban. Mármint inkább aludtak. Etosha sem volt felhőtlenül boldog, túlságosan fújt a szél. Aztán 2re vissza a reptérre, a többiek addigra már ott voltak (merthogy ők bementek New Yorkba egy ismerőshöz meg vasárnap napközben még felvételeket csináltak New Yorkról), és elindult a menet. Tiszta kivételezettek voltunk persze, a csomagjainkat külön feladták, a check-in soron kívül történt, a biztonsági ellenőrzésen szintén soron kívül mentünk át, senki nem kérdezte, hogyhogy két csomagot viszek a fedélzetre, az infuziót és a tűket is probléma nélkül felvitte a kapitány nekünk, szóval így néz ki ha valaki vip. A fedélzeten megkaptunk egy 4s üléssort 3n, és még a boxoknak is volt hely a földön, no meg Etoshának játszani. Az utasok persze az első etetés után jöttek rendszeresen, fényképezni, kérdezni, bámulni. Egy idő után az ember hozzászokik. Aztán landolás, persze megint nem aludtam semmit, és a vip bánásmód folytatódik. Külön busz vár minket és visz a vámhoz, a csomagjainkat külön elhozzák és viszik a priority terminal-ra, hogy ne nekünk kelljen levadászni, meg persze sajtótájékoztató. Mivel engem a vámra nem engednek be, ezért elviszik a kicsiket, és mi maradunk a buszban. Majd egy kis várakozás után megkérjük, hogy akkor farkasok nélkül vigyenek el minket a terminálra, hogy legalább wc-re eltudjunk menni. Ahogy belépünk a terminálra, persze el is felejtettem, hogy sajtótájékoztató. Úgyhogy 5 kamera a fejemben azonnal, amiből 4 interjút kér. Mit mondjak, néha nem voltam biztos benne, hogy németül beszélek, de azért ezt is letudtuk. Aztán irány Ernstbrunn, milyen is az új lakhely. A nagyok nagyon viccesen fogadtak, először totál beszartak, hogy mi ez az új szag rajtam, aztán egy 3 perc után csak megismertek, volt nagy öröm, visítás, ugrálás. Csak hát Taya. Tayat annyira megviselte a költözés, hogy szinte járni se tud. Nem kel fel, csak fekszik egy helyben, és alig reagál. Azt mondják a többiek, hogy ez már a javított verzió és reméljük tovább fog javulni. Első és második éjszaka a kicsikkel, hogy hozzászokjanak a többiekhez is, aztán végre irány haza a kutyákhoz, családhoz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése